RSS

A nyúlon túl? Nem, a nyúl az!

06 ápr
A nyúlon túl? Nem, a nyúl az!

A minap is előfordult velem: egy formásan és szépen táncoló lány igazából csak lépeget, de nem táncol, egy másik dögös-bújós, pedig belekényszerít a bújás tárgyának szerepébe és még erőszakos is, viszont egy alamuszi nyuszi, aki kicsit még esetlennek is tűnik kívülről, úgy táncol, hozzátesz, kommunikál, figyel rám és a zenére, hogy az emberről leesik a gatya. 

Alamuszi nyuszi nagyot ugrik, hangzik a mondás. Egy tangótáncosnő (vagy táncos) képességei közül az egyik legfontosabbat – ti. mennyire jó táncolni vele -, látvány alapján elvétve lehet csak megtudni. Azonban annál sűrűbben fordul elő, hogy a szürke egérnek tűnő leányzó a legjobb táncpartner. Tangót kívülről értékelni kicsit olyan, mint egy receptet fényképről megítélni. Avatott szemnek már mond valamit, de igazából csak kóstolás után derül ki, hogy mennyire ízletes. A látvány sokszor félrevezető, de a mai világ trendjei mentén sokkal többet is foglalkozunk vele, akkor is ha az ellenkezőjét gondoljuk.

Amikor a kezdő belép az első tangóórájára még sokszor nem látott tangót, vagy csak színpadon, jó esetben milongán látott gyakorlott táncosokat egyszer. A lényeg, hogy vizuálisan nem sok különbséget fog észlelni tangótáncos és tangótáncos között: számára mindannyian “szépen táncolnak”. Ha rendelkezik valamekkora táncos háttérrel, akkor a háttérnek megfelelő mozgásnyelv alapján ítéli majd meg a táncosokat (és az általa először preferált stílust). 15 évvel ezelőtt – akkor még versenytáncosként -, először engem (is) a színpadi tangó érdekelt, azt a mozgásvilágot “értettem”, találtam “jónak”. Vannak akiket a dolog spirituális mitológiája fog meg, van akit a tradíció, a menekülés a jelenből. A végeredmény mégis hasonló lesz: mivel a tánc “belsőséges” mivoltát még azok felé akiket érdekel is szinte képtelenség kommunikálni, így főleg a külsőségek maradnak. A színpadi táncos számára a pontos kivitelezés, a figurák, a tradicionalista számára a klasszikus szabályok betartása, a spiritualista számára főleg a rituálék, amivel úgy érzi, hogy átél/kapcsolatot teremt (de – ahogyan korábban már írtam róla – ritkán tudja, hogy ez mivel is jár valójában) miközben csak a formai elemeit próbálja imitálni a kapcsolatnak.

Az extrovertált személyiségek többsége, akik túlontúl tudatában vannak a saját megjelenésüknek, “látják magukat” tánc közben, azok lassabban, részlegesen vagy egyáltalán nem jutnak el a felismeréshez, hogy a technikai, stilisztikai tökéletességet egy mezei harmonikus tánc bármikor veri. Ha pedig eljutnak, akkor sem biztos, hogy megtalálják az utat, amivel kifejleszthetik az ehhez szükséges képességeket magukban. Táncos életük arra a feltételezésre épül, hogy valamit amit láttak, amiről meséltek neki reprodukálniuk kell és még ha hallottak is arról, hogy a “partner”, a “kapcsolat”, a “interakció” és társai, ezeket is hajlamosak szimulálni, de legalábbis technikai-formai-szabályorientált paraméterek mentén reprodukálni.

Az introvertáltabb alkatú embereket jellemzően sokkal kevésbé zavarja a külső figyelem és a megfelelési kényszer. Ha pedig a külső figyelem nem számít, akkor a technikai tökéletesség, a stílisztikai pontosság, a rituáléknak és a közösségi elvárásoknak való megfelelés nem rendelődik fölé az egész tánc eredeti céljának: a partnerrel való táncnak.

Ezzel semmiképpen sem akarom azt mondani, hogy nem tanulható-tanítható ez a képesség, ahogyan azt sem, hogy minden extrovertált figyelmetlen, nárcisztikus vagy, hogy csak introvertált személyiségek lehetnek érzéki, intimitást adó táncosok. Mindössze feltűnt, hogy sok olyan táncosnővel, aki láthatóan meg van győződve arról, hogy mennyire érzékin, milyen jó kapcsolattal táncol, nem olyan jó táncolni, mint egy “szürke egérrel”, aki viszont odaadja magát, figyel, együttműködik és nagyívben tojik arra, hogy közben a nézők esetleg azt hiszik mindjárt elesik a saját lábában, ahogyan néhány olyan lelkes kezdővel is, akik alig tudnak többet mint sétálni, de azt elképesztő odafigyeléssel teszik.

Tapasztalatom és meglátásom szerint a technikai, stílusbeli és érzésbeli tökéletesség (főleg ha a tánc közbeni “szabadságfokot” is beleszámítjuk: vagyis, hogy mennyire lehet dinamikában, zenei váltásokban, a tánc más dimenzióiban kimozdulni a kényelmi zóna középéről) kiegészíti egymást, de függetlenül is létezhetnek. A jó technikai képzettség/készség gátakat szüntet meg, ami segít abban, hogy táncból eltűnjenek a lépések és tényleg a tánc lényegére lehessen koncentrálni, azonban ettől még nem lesz senki sem stílusos (ld. a nuevo paradoxont) vagy lesz jó érzés táncolni vele (színpadi táncos szépen táncol, de nem feltétlen jó vele táncolni).

A tangótanítás rákfenéje, hogy mindenki megtanulni akarja és gyorsan (pár hónap az gyors), ezért az elején nem próba-szerencse alapon küzd, hanem technikát, lépéseket tanul. Utána viszont az így legyártott tangó-legókockák jellege fogja meghatározni, hogy mire lesz képes az illető és mire nem. Ha a táncban valami új elemre lesz szüksége, esélyes, hogy a legközelebbi odailleszthető legókockához nyúl majd. Az esetek többségében ez jó is, csak kicsit…kockás… Ezek a legókockák “érdessé” teszik a táncot, amit a partner nagyon is jól érez, mert kicsi az esélye, hogy az ő legókockái is hasonlóan “érdezettek”.

Persze a táncosok egy része felismeri és darabolja, alakítja a kockáit és azok a legnépszerűbb táncosok, akiknél a kockák érzékelhetetlenné válnak – legalábbis a partner számára. Ezt a hasonlatot folytatva: ha valaki ötcentis kockákhoz szokott, akkor annak a számára egy olyan partner, aki egycentis kockákból építkezik az maga a tökéletes idomulás. Ez egy folyamat, ezért különböző fejlődési szinten lévő táncosok különbözképpen látják a dolgot, elvégre is mindenki csak annyit fog fel belőle: a partnerrel megy és jó, vagy nem az igazi.

Visszatérve az introvertált és extrovertált táncos kérdéséhez: nyilván ez is csak egy alaphelyezeti statisztika. Milyen típusú embernek mi fontos az elején. És persze mi “az eleje”. Más előadói vagy akadémikus táncműfajokból átavanzsált táncosok, akiket pont a tangó belsőséges mivolta fog meg és bár a mozgásuk a mezei tangóshoz képest nagyságrendekkel kifinomultabb, testtudatuk elképesztően fejlett, a tangót mégsem úgy táncolják, mint előadóművészek. Sokszor kifejezetten megpróbálnak eltűnni a táncban. Persze a mozgástanulás jellege miatt (a mozgásreprodukció részleteiben nem “tudatos”, sokszori iteráció után automatikus) kívülről sokszorosan felerősítve látszik rajtuk amit átélnek, miközben átélik. Számomra biztosan ez az “ideális” állapot, amikor az ember úgy ad elő, hogy nem előad, csak a partnerével táncol: a tökéletes procedurális művészet, a tangó világában legmegbecsültebb sztárok is ezt próbálják elérni.

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. április 6. szombat hüvelyk Érdekesség, Vélemény

 

Címkék: , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s