RSS

Nem létező tangók

18 aug
Nem létező tangók

Tangó stílus elnevezésből egy rakatot tudunk mondani. Milonguero, salón, escenario, canyengue, orillero, nuevo, hogy csak az ismertebbeket mondjam. Ami az érdekes bennük, hogy ezeket csak mutatóban látni és azokat sem annyira milongákon, mint fellépésen vagy oktatás közben.

Egy időben rettentően fontos volt ki milyen stílust táncolt. A tradicionalista konzervatívok és a liberális, modern felfogású táncosok között folyamatosak voltak a viták. Telt-múlt az idő: az 50-es években aktív argentin milongérók már nincsenek közöttünk, a fiatalabb tanárgeneráció pedig már mind a 80-as évek és az azt követő tangóreneszánsz szülötte. A 80-as évek utáni tangó saját útját járja, néha vissza-vissza nyúl az amúgy is igen színes tangós múltba, hogy inspirációt merítsen de közben a kortárs tangófogyasztó ízlését szolgálja ki.

A tangó ma egyben színes és egyenszürke. Az a törekvés, hogy mindenki mindenkivel jól akar tudni táncolni egy egész bolygóra kivetítve, jelentősen korlátozza a különbségeket. A másik oldalon viszont a modernitás igénye az önkifejezésre az egyének szintjére tolja le a stílus meghatározását. Érdekes módon a nevén nevezett stílusok egyre kevésbé kerülnek elő és az átlagember egy-egy karakterelemet leszámítva nem is nagyon használja őket. Elvégre is a táncosok többsége nem táncol színpadon, kevesen érzik úgy, hogy a technikailag nagy felkészültséget kívánó és főleg cerebrális modern tangó hiányzik a mindennapjaikból, kevesen érzik, hogy a versenyek salón stílusának stílushű elegánskodása lényegesen jobb táncossá teszi őket a potenciális partnereik szemében és nem sokan akaródznak megtanulni egy historikus stílust ami nem is annyira teljesen kompatibilis a mainstream tangóval…

Escenario

Itthon az emberek tetemes része ezzel találkozik először. Bimm-bumm, nagy mozdulatok, sok szenvedély, merész ruha, balett és akrobatika, igazi tangópornó a színpadra.


(Carlos Gavito koreográfiája a Forever Tango című, régebben a Broadwayen futó tangóshowból)

Érdekes azt is látni, hogy míg a 90-es évek elején még a tangó lépéseket csak nyomokban tartalmazó drámai színpadi vergődés is elment, ma már tetemes mennyiségű tánc és még több akrobatika is van a showban, főleg az escenario kategóriában induló versenykoreókban.


(A 2008-as argentin escenario világbajnokság győztesei)

A tangót táncolók 99,9%-a soha az életében nem próbálja meg, hogy ilyesmit csináljon. Ha milongán táncolsz escenario jellegű mozdulatokat még a toleránsabb helyekről is kinéznek, de legalábbis megállapítják, hogy magamutogató lúzer vagy. Az szerintem senkinek sem fordulna meg a fejében, hogy letáncoljon egy full koreót milongán, pláne rendesen előadva…

Milonguero/Apilado

Kicsit nehezen meghatározható mit jelent, mert használják össze vissza mezei salóntól a legszélsőségesebb nyakbaborulós-dülöngélős formáig. A 90-es évekbeli retorika szerint  – ekkor igen divatos volt – azt a tangót hívták így amit apró lépésekkel, a férfival egy tengelyen (nekidőlve), mintegy vízzel teli óvszerként a pasi nyakában csüngő nővel táncolták. A szélsőséges formáját nem is nagyon hívták tangónak, inkább “pecho argentino”-ként emlegették, azonban esélyes, hogy sokban nem különbözött az egyéb társasági stílusoktól technikailag, csak egy-egy táncos próbálta túlságosan hangsúlyozni az összebújás-faktort a stílusában.

A kilencvenes években pár tanár erőteljesen népszerűsítette mint a tangó autentikus(abb) formáját. Az már különös csavar a történeten, hogy a köz által leginkább az apilado stílussal párhuzamba állított táncos – a néhai Carlos Gavito -, eredetileg színpadi tangót táncolt és semmi mást. Idősebb korában, a tangóreneszánsz azon fázisában amikor a tangótanulásra éhes tömegek meghívására egyre több argentin sztártanár kezdett utazni és tanítani, az akkori “autenticizmus” trendet imitálva alakította át a saját stílusát, amely apilado-szerű de amúgy elég színpadias karaktere miatt nagy sikert aratott. Az eleinte csak tömegámítás végett beépített “óriás carpa” akkora sikert aratott, hogy Gavito egy egész stílust gyártott köré annyi dőléssel amennyi a névadó autentikus stílusban sem volt soha.


(Gavito “überautentikus” tangót tanít a 2000-es évek közepén)

Ma már láthatóan a tanárok kevésbé ragaszkodnak az amúgy nyilvánvalóan körülményes és nehezen használható technikai megoldásokhoz amelyekkel anno ezt a stílust definiálták, meg időközben kiderült, hogy igazából a népszerűsített forma tartalmi elemei (főleg a közös tengely és a dőlés mértéke) egyetlen tanár fejéből pattantak ki, maga a “milonguero” elnevezés teljesen általános (milongákat látogató férfi által táncolt tangó), az apilado meg csak az izgalmasnak látszó nyakbaborulás vizuális részét határozza meg, de ettől eltekintve maga a technika ugyanazon alapokon is nyugodhat mint a salón vagy nuevo.


(az apilado stílusból elsőként divatot teremtő Susana Miller táncol, mai értékelés szerint elég szűken értelmezett salón stílusban)

Canyengue/Orillero

Elvileg a 20-as éveket megelőző tangóforradalom táncstílusát hivatott jelképezni. A tánc ezen formáját a rendelkezésre álló fényképek, pár filmfelvétel és egyes elbeszélések alapján restaurálták valamikor a múlt század végén. A canyenguét nagyjából két tanárpár tette ismerté szerte a világon (és igazából Argentínában is, tekintve a műfaj korát) újra az “autentika” kártya használatával. Itthon Szőllősi Andris és Götz Andi munkássága miatt felülreprezentált a világátlaghoz képest, de a világ többi részén ritka érdekesség marad. Az orillero elnevezés kicsit ködösebb a canyenguéhez képest, mert eredetileg a 20-as évek eleji proli külváros stílusát volt hivatott megkülönböztetni a “polgári” belváros Európából visszaimportált arisztokratikusabb “salón” stílusától, azonban a tényleges tartalom egy idő után teljesen összemosódott, ezért nem nagyon tudni, hogy konkrétan ez hogyan nézett ki másképpen. Manapság az orillero szinte teljesen szinoním a canyenguével – már persze ha valaki bármelyiket is ismeri. A többség ha látott is már ilyet, eséllyel nem is tudja miért más és hogyan is kell táncolni.


(a hazánkban is többször járt Marta és Manolo canyenguét táncol)

Nuevo/Neo

Egy időben a legnagyobb mumus volt, pedig nem is hasonlított arra amit ma ezzel a névvel illetnek, illetve amit így neveztek az ma szinte minden tanár repertoárjában benne van.


(Pablo Veron és Victoria Vieyra, 1999-ben egy akkoriban szélsőségesen modern felfogású impróval)

A 90-es években a nuevo elnevezés egyszerű marketinghúzásként terjedt el, a mögötte lévő tartalom igazából a modern tánctanítás tudatos, moduláris, organikus mozgásrendszerre épülő módszertana volt (szemben a korábbi “próbáld meg lemásolni fiam amit csinálok lépésről lépésre” metódussal). Később a módszer modularitása miatt olyan elemekkel is kísérleteztek, amelyeket idegen műfajokból (balett, kortárs tánctechnikák) emeltek át, illetve amelyek tradícióidegenek.


(Mauricio Castro a 90-es évek nagy kísérleti/fúziós nuevo tudósa aki el is tűnt azóta a sülyesztőben, pedig egy tucatnyi könyvet és egy egész módszertani elméletet dolgozott ki a tangólépések és technika oktatására)

Emellé társult egy olyan filozófia amely – szintén modern nyugati felfogásban – az önmegvalósítást-szabadságot-zenei értelmezést-komplexitást helyezte előtérbe. Ma elsősorban a formabontó, teljes egészében ezen filozófia mentén táncolt tangót értjük nuevo alatt…amit szinte csak táncórán és bemutatókon táncolnak. Milongán nem szeretik. Persze a nuevo által “újrafeltalált”, de a tradícióban (is) gyökerező elemeket használja mindenki, minden stílusban, mert a technika amit felépített univerzális és ezért az ebből épített stílusok egyszerűbben kompatibilissá tehetők. De már rég nem hívunk valamit nuevonak attól, hogy van benne off-balance, vagy a tradicionálistól eltérő kombinációkat is tartalmaz.


(Sebastian Arce és Mariana Montes 2005-ös “nagyonnuevós” korszakukra jellemző stílust táncolnak)

Salón

Az elegáns, nyugis, nemfaxnizós tangó, ami a retorika szerint a 40-es évek stílusát hivatott szimbolizálni, szigorú társasági szabályok mentén. A mostanában divatos, igazából a salón versenyekről a tanfolyamokra visszaszivárgó stílus alapszinten nem jelentős technikai kihívás, igen közel áll a milongákon táncolt karakterhez és az is eséllyel megtanulhatja (és versenyezhet) aki nem gyerekként/kamaszként kezdett táncolni. Azonban amit a versenyen látni…nos azt főleg csak versenyen vagy versenyzőktől látni. Első blikkre talán az itt felsorolt stílusok közül ez van a legközelebb a milongákon látható tangó karakteréhez, azonban a salón versenyen megkövetelt apró pici dolgok különböztetik meg ezt a “salón” stílust a milongán látott minden egyébtől: elegancia, tipikus módon előadott hezitáló lépések, szép és hosszan előadott girók, egy teli teremben elképzelhetetlen lassúság és nyugodtság (már csak önvédelemből is több kisebbet kell mozognod). Az összhatás szürke, szabályos, mesterkélten elegáns, standardizált. Manapság a többség az egymásra hangolódást, a zenei interpretációt tartja fontosabbnak mint a mesterkélt eleganciát és a kissé képmutató politikai korrektséget, így egy milongán csak akkor találkozni ilyennel, ha valaki nagyon meg akarja mutatni, hogy ő ilyet (is) tud.


(Tangó világbajnokság – salón stílusban)

Az elnevezés amúgy a 20-as évektől kezdve bevett minden társasági tangóra ami nem “orillero”. A versenyeken látható stílus és a pontos megkötések egy argentin tangótanári szervezet szüleménye, amelyet a milongák különböző időszakokban kialakított és bevett íratlan szokásai és divatja alapján állítottak össze, de főleg a 40-es évek karaktere dominál. A táncosok akik kialakították a szabályokat és a karaktert a színpadon szereztek nevet maguknak, így akaratlanul is formalizálták, megkötötték, kiüresítették a stílust. Mindenesetre fontos megjegyezni, hogy a tanárok egy része továbbra is amikor “salón”-ról beszél, akkor nem a versenystílusra hivatkozik, hanem a társastánc tangóra, aminek az egyetlen célja, hogy milongán táncolják a hölgyek és urak legnagyobb megelégedésére, csak annyi formai megkötéssel, amennyi megvédi a többi ott táncoló hölgy és úr testi épségét és lelki békéjét.

Egy mai milongán különböző karakterű összetevőkből egyedileg kevert táncstílusokat lehet látni, de főleg azt, amit a hely mennyisége, a partner és a zene vérmérséklete és persze a táncosok képességei megengednek. Le merem fogadni, hogy ez régen is így volt és a “keményen definiált” stílusokat csak a tanárok találták ki, marketingcélból. Meg a nyugat szeret definiálni és szereti ha valami régi és “eredeti”. Hasonlóan az “autentikus” magyar ételhez (aminek a fő elemeit még nem ismerték alig másfél évszázada és amelyet ráadásul ma sem főz két háztartás ugyanúgy), az autentikus salsához (70-es években még nem volt salsa) és társaikhoz.


(Noelia Hurtado és Carlos Espinoza – ha akarom apilado, ha akarom salón, ha akarom nuevo…és ha egy másik számra táncolnak, akkor még akarhatnám azt is hogy orillero…)

Neked mi a véleményed? Szerinted fontos, hogy a stílusodnak legyen neve? Te hiszed, hogy X tanár stílusa vagy Y stílus az egyetlen igaz tangó?

Az elmúlt másfél évben kissé elhanyagoltam a blogot. A nagyobb témákra az ihlet és idő hol van, hol nincs. Hogy ne maradjatok olvasható tangó nélkül, közötte ötleteket, kérdéseket, izgalmas témákat és videókat fogok kiposztolni viszonylag sűrűbben.

Reklámok
 
7 hozzászólás

Szerző: be 2013. augusztus 18. vasárnap hüvelyk Érdekesség, Bestof, Kezdőknek, Vélemény

 

Címkék: , , , , , , , , , , , , , , , , , ,

7 responses to “Nem létező tangók

  1. endre

    2013. augusztus 19. hétfő at 11:05

    Jó cikk! Attól függetlenül, hogy a kérdés kicsit provokatív :D, és a salon videó gyenge:D

     
    • Ecsedy Áron

      2013. augusztus 19. hétfő at 13:17

      A salón videó kicsit szándékosan “gyenge”. Ha erősebb salón videót teszek be az ugye még kevésbé lesz az átlag tangótáncos által elérhető tartományban. Nyilván egy kiváló táncos mégha a feje tetején ugrál akkor is jó lesz amit csinál, azonban a tömegek számára ez az ami az elérhető és a “provokáció” annyi benne, hogy az emberek többsége inkább ejti a stílust a versenyen definiáló paramétereket, hogy táncolhasson is, mint fordítva.

       
  2. senki fia

    2013. augusztus 19. hétfő at 12:18

    Áron! Egyvmit hiányolok: a versenytáncos, fejdobálós tangó elhelyezését a sorban, mert sztem ezzel találkozik a legtöbb magyar legeslegelőször, filmekben főleg régiekben, és csak utána az általad felsoroltakkal.

     
    • Ecsedy Áron

      2013. augusztus 19. hétfő at 13:41

      A versenytánc tangó csak nevében “tangó”. Alapvetően hívhatnánk akárhogy is, kábé annyi köze az argentin tangóhoz mint a foxtrotthoz vagy a paso dobléhoz. Mind karakterében, technikában, céljaiban és lehetséges lépéskombinációkban sokkal közelebb van az összes többi versenytánchoz, mint az autentikus tangóhoz. Ez két nagy (és tudatos) átdolgozásnak és 100 év folyamatos sodródásának, valamint teljes kulturális és földrajzi elszigetelődésének tudható be. Amikor a 1990-es években (újra) betört a nyugati világba az autentikus tangó, valamelyest megpróbáltak visszanyúlni a gyökerekhez (főleg olasz hatásra pl. Luca Baricchi – Loraine Berry, Massimo Giorgianni – Alessia Manfredini), azonban a versenytangó stílusában a változás leginkább az elegancia felől a latin táncok sportos karaktere és a kűrszerű showkoreográfiák felé tolódásban jelent meg, nem kezdett jobban hasonlítani az argentin tangóra még az escenariora sem nagyon. A versenytáncokban a diszciplináris megkötés (tangó standard/ballroom tánc) megköti a használható technikát és a versenyrendszer integritásának megőrzése miatt stilisztikát is. Azt se feledjük el, hogy a versenytánc tangó (hívjuk európainak) ahogyan a neve is mutatja egy versenysport műfaj. Elsődleges célja és szinte kizárólagos lelőhelye a táncverseny mintegy 70 éve. A társastánc köré kiépített rendszer miatt elképzelhető ugyan, hogy versenyen kívül is táncolják – én is táncoltam anno társastáncos bulikon amikor még nem volt “standalone” műfajként tangó, salsa, swing etc. az országban, hanem csak ömlesztve táncolt mindenki mindenfélét -, azonban a gyakorlatban csak a versenyzők élvezték (fel lehetett vágni vele a társaságban), egyáltalán nem olyan tánc volt (a slowfox-szal, quicksteppel, paso dobléval és talán egy kicsit a versenytánc sambával együtt) amelyet az ember hobbiból szívesen táncolt. A kétezres évek elejére az Ötórai Teákon, Szombat Esti Lázon (társastáncos bulik) inkább a legkisebb közös többszörös argentin tangókat adták (Libertango, Sexteto Mayor: Tanguera, egy-két Fresedo, Varela és pár argentin tangó hangszerelésű versenyátdolgozás) amelyekre lehetet versenytánc tangót is táncolni, de argentin tangózni is (stílusban főleg a nuevo + escenario “súlyos” felén). Azonban a felvetés jó – erről is írok majd valamit, valamikor… 😀

       
  3. Hajós Márta

    2013. szeptember 4. szerda at 10:15

    Zseniális blog, tartalmas bejegyzések -enyhén szarkasztikus humorral fûszerezve. Gratulálok!

     
  4. Endre

    2015. március 26. csütörtök at 01:15

    Most olvastam újra a cikket. Az Áron nem szívbajos, ha cinizmusról van szó 🙂

     
    • Ecsedy Áron

      2015. március 26. csütörtök at 07:02

      Általában sem vagyok szívbajos…és valljuk be a cinizmusra minden okom megvan amikor a címkékről van szó. Sokszor úgy tűnik, hogy fontosabb milyen címkét lehet ráragasztani arra amit táncolsz, mint az, hogy amúgy milyen az amit táncolsz.

       

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s