Tangó stílus elnevezésből egy rakatot tudunk mondani. Milonguero, salón, escenario, canyengue, orillero, nuevo, hogy csak az ismertebbeket mondjam. Ami az érdekes bennük, hogy ezeket csak mutatóban látni és azokat sem annyira milongákon, mint fellépésen vagy oktatás közben.
Népnemzeti szokásunk a másik zsebében kutakodás. Előszeretettel hisszük a másikról, hogy a mi kettő forintunkból vesz Ferrarit és legfőképpen a mi kettő forintunkért (mert az nekünk sok) minimum bármikor mehetünk azzal Ferrarival… Akkor nézzük is meg mi kerül azon a fotelen annyiba.
Ez egy flashback: az eset 2007-es BsAs-i utazásom alkalmával esett meg. Anno nem írtam le. Pedig esküdni mertem volna, hogy leblogoltam valamikor, de úgy látszik csak mindenkinek elmeséltem a sztorit és ez maradt meg bennem. Sándor Anikó karácsonyi bejegyzése villantotta fel az emléket.
La Viruta, 2007. március 24-e, szombat éjjel. Másnap reggel korán megyek Tigrébe (Parana-torkolat) kirándulni. Még nem sejtem, hogy nem csak tangó, hanem szappanopera-est is lesz…
Az egyik nyári milongán, a Műcsarnokban közel 80-an voltunk. Akkor kezdtem el mondogatni, hogy a tangós közösség lassan eléri azt a létszámot, hogy meg kelljen tanulni rendesen közlekedni a milongákon. Arról a milongáról többen úgy távoztak, hogy ők nem hajlandóak ilyen tömegben táncolni. Én úgy gondolom, hogy csak le kell szokni arról, hogy a parkett egy-két páré (és még azok is ütköznek).
Sok minden miatt döntöttem úgy, hogy egy pár korábban ‘közvetlenül’ menedzselt dolgot átadok másoknak, illetve a háttérbe vonulok. Nagyrészt, mert van aki csinálja, másrészt pedig, mert egy kicsit el is fáradtam.
Na most aztán irdatlanul melléfogott az, aki nem jött el milongázni csütörtök este a Várba… Életük legjobb milongáját hagyták ki…
Este 9-kor kellemesen langyos nyáresti időben kezdtük a milongát – közel kétszer annyi bámészkodóval, mint táncossal (a lányok szégyeljék magukat: 8 pasi volt jelen és csak 4 leány!) -, ami röpke egy óra múlva átment először észrevétlen cseperkélésbe, majd nyári esőbe, záporba.
Na és itt az érdekesség. Minden elképzelhető tangós művészfilmet vert érzésben és látványban is amikor az ember a kivilágított város sziluettje előtt, a Várat megvilágító higanygőzlámpa háttérfényében, néha a látképen átcikázó villámokkal, zuhogó meleg esőben a partnerével összetapadva tangózik.
Igen rövid működés után, végelgyengülésben kimúlt a keddi tangós est a P’Art Caféban. Természetesen megint ugyanaz volt az ok, mint mindenkor: a pénz. Nem volt elég fogyasztás, a szervezők elzárkóztak a fizetőssé tételtől (ami a hely adottságait tekintve nem csoda), a tulaj pedig természetesen nem vállalta, hogy egy egész estéjét lefoglalják a táncosok.
Szinte már-már normálisnak számít, hogy nekrológot írok a milongákról. Kis hazánk tangóipara és a kávézók nagyrésze nem kompatibilisek egymással. Persze ennek jól megfogható közgazdaságtani oka van…
