Lélekhúrok

Az Argentin Tangó Táncszínház (ATTSZ) és Lippai Andrea flamenco-táncos közös produkciója a héten került bemutatásra a Nemzeti Táncszínházban. Budai Laci kitartásának eredményeképpen a tangó már 2001 óta szinte havonta visszatérő műsorszám az ország ‘hivatalos’ táncszínházában. A Lélekhúrok c. egész estés darabbal az ATTSZ negyedik alkotása került bemutatásra.

Nagyon izgatottan vártam ezt a darabot, elvégre is induláskor engem is felkértek, hogy táncoljak benne (sajnos az időbeosztásom és a darab elkészítésére szánt rövid idő miatt ez nem volt megoldható) – de már a kezdetek is ígéretesnek tűntek. Az ATTSZ történetében még semelyik alkotás nem volt ennyire előkészítve: profi (ÉS tangós!) rendező, profi dramaturg, profi jelmeztervező, rendesen megírt forgatókönyv…

A végső stáblista így alakult:

Táncosok: Budai László, Lippai Andrea, Kovács Máté, Glotz Mária, Gáspár László, Székely Adrienn, Sinóros-Szabó Botond, Fülöp Nóra
Próza: Ézsöl Andrea, Rózsa Dániel
Zene: Art’s Harmony tangó zenekar + Latidos flamenco zenekar

Rendező: Kárász Eszter
Írta: Somogyi Bea
Koreográfia: Budai László, Lippai Andrea

Díszlet: Nemes-Takách Katalin, Piroch Péter
Jelmez: Nemes-Takách Katalin

A táncosok közül egy kivétel mindenki ismerős lehet: Kovács Máté versenytáncos, a Táncművészeti Főiskola hallgatója (csoporttársam) tanulta meg azt a szerepet amit én nem tudtam elvállalni és mindezt elképesztő sebességgel (másfél hónap alatt!) nem-tangós létére.

A rövid idő ellenére (szeptemberben kezdtek el rajta dolgozni) a darab kerek egész lett. Az alapsztori elvontabb a korábbiaknál: egy férfi lélekfejlődését boncolgatja. A férfit Budai Laci alakítja, a belső lelkivilágát a flamenco táncosnő – Lippai Andi – szimbolizálja, a külvilágot a tangó táncosok (kar). Két színész prózai-lírai elemekkel bővíti a történetet (Rózsa Dániel, Ézsöl Andrea), amit narrációnak nem neveznék, mert nagyon jól beépül a tánc és a zene mellé.

Bár a történet az elején kicsit lassan indul be – sok időt elvesz a karakterek és az alaphelyzet bemutatása, ami elég cerebrális – az első harmad után a darab egyre jobban pörgeti az eseményeket: érzelem-hegyek – flört, szerelem, csalódás, fájdalom, megbékélés, öröm. A megvalósítás teljesen színházias lett: pontos, látványos megvalósítás, a zene fergeteges. A két (amúgy szintén tangós) színész – bár leginkább csak hangjukkal vannak jelen – színvonalas alakítást nyújtanak, a zenéről pedig csak szuperlatívuszokban beszélhetünk (hozzáteszem: az Art’s Harmony-nak nagyon jót tett a flamencós erősítés és a Canarro együttes harmónikása…).

A táncos részeket nem dominálja annyira a tangó, hogy nagyon “belterjes” legyen, viszont a flamenco részek önmagukban néha hosszúnak tűntek, technikai kifinomultságuk és virtuozitásuk ellenére. Egy kicsit viszont meglepő megoldásnak tartottam, hogy a külvilágot szimbolizáló férfias tangó alapvetően kevésbé erőteljes, mint a belső lelkivilágot szimbolizáló (nő által táncolt) flamenco. Persze ez is egy érvényes történet (a tangó bonyolultsága, társas viszonyai és a flamenco elszigetelt őrlődése jól szimbolizálják a mondanivalót), de még szakmabeliként is valahogy a külvilág képmutató eleganciáját, csillogását, vagy éppen a “piszkosabb” részét, az emberi gyengeségeket jobban kimutató tangót vártam volna, míg a flamencoból kevesebb tűzijáték (értsd: dobogás) is elég lett volna több karakter-tánccal és fojtott érzésekkel. Különösen az elbeszélő/bemutató jellegű bevezető részben lenne szükség általában több és változatosabb karakterábrázolásra/érzelemvilágra – természetesen mivel a tangó/flamenco táncosok nincsenek általában hozzászokva az ilyen szintű történetmeséléshez, ez az aspektus nyilván még csiszolódni fog.

Az előadás hangulata viszont verhetetlen: a darab végére mindenki feltöltődve távozott…a cirka 10 perces vastaps és a ráadás után…